Bátornak tartom azokat az embereket, akik kutyát vesznek maguk mellé. Mert egy idő után a kutya a lelkük lenyomatává válik és egyben elakadásaik tükrévé.
És ezt tudatosan vagy tudattalanul, de felvállalva járunk- kelünk mi kutyások az utcákon.

Az emberének kiszolgáltatottan, az ő rendszerében élve, függve tőle minden téren: étel, víz, testmozgás, mentális aktivitás, séták, szociális élet, játék, ösztönök, nevelés, érintések… Maga a rendszer kendőzetlenül kivetül a kutyában és mutatja a valóságot.
Mi az ami az emberének nehézséget okoz, a határait súrolja vagy a türelmét?
Az embere azért nyúl hozzá, mert érintést adni szeretne neki, vagy inkább ő maga kapni?
Miért is vett maga mellé egy ragadozó állatot hogy az kísérje a mindennapjain?
A kutyában benne van a válasz és a maga módján ki is vetíti azt.
Nézd meg a kutya viselkedését és lásd meg az embert aki mögötte van!

A kutyám tükör. És én 2017-ben néztem bele először.

Akkorra a fájdalmam szinte elviselhetetlenné vált. Nemcsak testileg, de lelkileg egyaránt. Gyászoltam. Egy olyan ember hagyta el a földi létet akkor, aki lelkitársamként kísért gyerekkorom óta hullámhegyeken és völgyeken át. Aki elindított az önismeret útján, kutatva az élet értelmét, a szenvedésének okát, tabukat nem ismerve, őszintén mindent megosztva önmagáról, a történetéről, de nem megértve azt, az orvosok és gyógyszerek rabságában keringve és tőlük várva a megoldást, de mégsem célt érve.
Nagymamám hiánya űrt hagyott maga után, és később ebben az űrben láttam meg azokat az apró fénysugarakat, melyek robbanásszerű felismeréseket hoztak számomra az élet értelméről.

Goa, India, 2017
Egyik nap korán keltem és a tengerparton sétáltam. Morjim beach, avagy másik nevén a Teknős strand, ahol évekkel ezelőtt még tengeri teknősök özönlötték el a partot és rakták le tojásaikat. Ezt már csak egy kis bódé és információs tábla jelezte, hogy egykor ez a hely a teknőcök paradicsoma volt, mostanra a nyugágyaké és az éjszakai fényeké.

Már nem csak az foglalkoztatott, hogy megszűnjön a derékfájásom és a kutyám reaktív viselkedése.
Hanem az is, hogy mi mindennek az értelme.
Mi az élet értelme? Miért vagyunk itt ezen a bolygón és miért nem tudjuk, hogy miért vagyunk itt?
Hogy a bőségben is a szegénységet látjuk és pusztítjuk tudattalanul mindazt amit a természet elénk tár.

Miközben az információkat olvastam a teknősök múltjáról és elmélkedtem, egyszercsak furcsa nevetések ütötték meg a fülemet. Egyáltalán nem volt természetes hangzású, hanem inkább olyan erőltetett, majd kis idő múltán egyre természetesebbé vált, és a körben ült kis embercsoport egy hullámhosszon hahotázott, végül mosollyal a szájukon távoztak.
Egy tábla jelezte mi is volt ez: Pranyog. Minden kora reggel, adományos jóga egy egykoron küzdősporttal foglalatoskodó idős bácsival.

Másnap már én is ott ültem és nevettem.
Ez a nevetés törte meg gondolataim csapongó hullámzását és az indiai bácsi kézen fogva vezetett be a cselekvés világába.
Adott kurkumát és ashwagandha-t, de nem csak ennyit, hanem gyakorlatokat is. A lelkemre kötötte, hogy nem elég ha csak a porokat fogyasztom, minden reggel el kell végeznem azokat a gyakorlatokat amiket mutatott. Mert azok fognak változást hozni, és gyógyítani, de csak akkor ha csinálom. Mert a jóga a gyógyszer a fájdalmamra. Csináljam minden egyes nap és minden más alakul majd magától, tudni fogom mit kell tennem az életem minden területén.
És így is lett. Harmóniában önmagammal és harmóniában a kutyámmal. Ez lett a célom.

——

HASZNÁLTAM A TESTEM, DE NEM TISZTELTEM.

Mára az egész életet egy folyamatos áramlásnak tekintem, melyben a múlt nem csak a gyerekkorra vezet vissza, hanem sokkallta korábbra. A testem mindennek a lenyomata és őrzője. Ő emlékszik arra is amire én csupán tudattalanul.
A testem minden sejtjében ott vannak a felmenőimet ért hatások, a pozitívak és negatívak egyaránt, az információ a múltról, csak mint egy történelemkönyvben. Ez az információ az, ami olyanná formálta fizikai testemet, amilyen.

Az én testem emlékszik, ahogy a Tiéd is.

Emlékszik az erőszakra és agresszióra, mely uralta a világot, a háborúkra, az elnyomásra, a torokszorító érzésekre, a megszégyenítésre, a büntetésekre és a mindemögött meghúzódó félelemre és tehetetlenségre.
S emlékeiből merítkezve a test tudja és egyre erősebben jelzi, hogy amit erőszakkal hagyunk megtörténni, az az élet áramlásának mond ellent, megbetegít testileg és lelkileg egyaránt.

12 éves voltam amikor egyik nap könyvek után kutattam. Nem volt különösebb célom, ami a kezembe akadt, azzal már el is foglaltam magamat pár percig, majd jöhetett a következő. Pont még abban a korszakomban voltam, amikor a könyvekben a képek jobban kötötték le a figyelmemet, mint maga a szöveg. A könyvespolcon sorakozó könyveket pásztázva egyszer csak a kezembe akadt egy.
Egy katona volt a borítóján, aki ködbe burkolózva osont egy pisztollyal a kezében, ma már nem is ködnek mondanám, hanem inkább a háború és erőszak porfelhejének:
“A Második Világháború Képes Krónikája”, ez volt a könyv címe és amint felcsaptam az oldalakat, először a kíváncsiság, majd a döbbenet hajtott tovább. Már egy órája nézegettem, nemcsak a képek érdekeltek, hanem a “miért”-ek is, a szöveg, ami nem adott választ a kérdéseimre.
Az erőszak kivetülése és tetőzése a képeken, a halottak és még élők egy kupacban, emberek. Aznap este fürdés előtt belenéztem a tükörbe és beszippantottam a hasamat, amennyire csak tudtam szívtam be, végül már csak a bordáim dudorodtak ki és azt képzeltem én vagyok az egyik túlélő.

Másnap amikor nagymamámnak elmeséltem milyen könyvet olvastam, legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy ő nem olvasta ugyan, de élt abban a korban és tapasztalta azt a világot. Saját bőrén tapasztalta meg a félelmet, az éhínséget, az erőszakot és a hálát. Igen, a hálát is, annak a katonának, aki nem őt lőtte le akkor és ott az utcán.

“Az erőszak ha mindennapos, akkor megszokottá válik és annak ellenére, hogy senkinek sem hoz jót, lehet hozzá ragaszkodni annak is aki adja és annak is aki kapja, és nem is olyan könnyű tőle megszabadulni.”- mondta. Ő, aki gyerekként ebben felnőve, felnőttként tudattalanul hordozta tovább a ragaszkodást az erőszakhoz és a vele szemben érzett tehetetlenséget. A mintát amit akkor, abban a korban tanult, és tanultam meg általa én is.

2017. augusztus, Salgótarján
10 nap önmagammal, csakis önmagammal, amikor mást nem okolhatok az érzéseim alakulása miatt, hiszen nem beszélek, nem érintkezem másokkal, nem olvasok híreket, nem olvasok semmit, nem nézek telefont és tv-t sem, az alapvető szükségleteim pedig kielégülhetnek minden nap, de mégis érzem a fájdalmat és a szenvedést, a dühöt. A dühöt az éhség miatt, a dühöt a testi fájdalom miatt, a dühöt a fáradtság miatt, a dühöt hogy nem tudok koncentrálni a légzésemre pedig “csak” ennyi a feladat, hogy üljek és figyeljem meg ahogy beáramlik és kiáramlik a levegő, majd a testi érzeteket fogadjam el olyannak amilyenek, elutasítás és sóvárgás nélkül. Elutasítás és sóvárgás nélkül fogadjam el a valóságot pont olyannak amilyen.

Megdöbbenve találkoztam valódi önmagammal. Milyen is vagyok én, én magam mások nélkül, én magam valójában, és milyen érzéseim vannak. Ki vagyok és mi a célom, miért létezem és mi az élet maga. A szenvedés bennem van, a ragaszkodás hozzá a saját felelősségem.
Használtam a testem, de nem tiszteltem. Figyelmen kívül hagytam a jelzéseit. Éveken át nem tudtam kezelni és elfogadni az érzéseimet, látszatot tartva fenn éltem az életemet, elfojtva a valóságot, mely mindvégig az életem részese volt, ha akartam, ha nem.
Az én testem emlékszik. Emlékszik az erőszakra és agresszióra, melyet gyerekkorom óta nem tudtam kezelni és elfogadni, az életem részese volt és egy ponton a tehetetlenség fizikai fájdalomban tört ki. A derekam jelzett, és akkor még mindig nem tudtam hogy pontosan mit, de azt már tudtam, hogy érzem. Már érzem és nem elfojtom, a testem jelzi a valóságot amivel akkor még nem néztem szembe.

Ez volt az első lépés. Az első lépés önmagam felé, a feltétel nélküli szeretet felé. Megszerettem a testem, az érzéseim, feltétel nélkül fogadtam a pozitívakat és a negatívakat egyaránt. Az elutasítás helyébe belépett a szeretet.

Folyt. köv.
—-